Nem hiszem el...

Egy mondattal költött fel ma reggel a szobatársnőm: esik az eső. Ennyi kellett nekem. Amúgy bal lábbal keltem. Élettelenül, kedvtelenül. De ettől a mondattól érezni kezdtem, hogy élek. Nem sokmindent szeretek jobban, mint az esőt. Az érzelmek mélysége határtalan. S annál, hogy a bőrömön érezzem az esőcseppek milliónyi puha érintését, szagtalan illatát, nincs jobb érzés. Kinéztem az ablakon. S figyelni kezdtem azt a helyet, ahol a vízcseppek formát öltenek: a tócsákat. De jóó...tényleg esik az eső :) DE, ez volt az első része a gondolatomnak. A második pedig: hihetetlen, de mindig, és hidjétek el, hogy mindig a következőképpen járok: ugyanaz a történet, mint amit a ma reggelről meséltem. Vagy ha menni kell valahova délután, este, és esik az eső, alig várom már, hogy elindulhassak...DE...amikor kilépek a házból, már nem esik...hihetetlen...mindig igy járok...egyszerűen ezt a jelenséget nem tudom felfogni. Talán a fizikusok ezzel a kérdéssel is kéne foglalkozzanak...mégis miért mindig velem történik ez? Más káromkodásba, haragba, elégedetlenségbe fejezi ki az érzéseit. Én meg úgy örülok mint egy gyermek, ha esik az eső...és én...és velem...na mind1. Ma reggel ismét. Legalább tízszer kinéztem az ablakon míg készülődtem. Izgatottan húztam félre a függönyt, és felszusszanva igazgattam a helyére: még mindig esik.10 előtt 10 perc van. Indulnom kéne. Felhúzom a cipőm, felveszem a kabátom, a táskam,de még letörlöm az asztalt, mivel az extragyors reggeli után elfelejtettem a morzsákat összegyűjteni, és a maradék májpástétomot visszateszem a hűtőbe. De mielőtt bezárnám az ajtót, meg egyszer odarohanok az ablakhoz. Utoljára félrehúzom a függonyt, s keresni kezdem a zuhanó esőcseppeket a tócsákba...és elmosolyodok... :)  Esik. Na most végre kijátszok veled. Na most végre esőben fogom megtenni az uticélt. Mosolygó arccal leszaladok a 2. emeletről. Izgatottan kinyitom az ajtót. És képzeljétek...már nem esik...