2012. július 4., szerda

Egy hét

Amikor a június 13.át választottuk dátumnak, tudtuk hogy épphogy csak belekóstolunk a szesszióba. De mivel az előző években nem volt gond a vizsgákkal, hamarább le lehetett adni őket, hát persze, hogy mi is leadjuk hamarább. Ha már megyünk, hát akkor menjünk! Aztán indulás előtt 2 héttel új törvényt hoztak be : csakis betegség, vagy Erasmus esetén, kihangsúlyozva, hogy Work and Travel esetén nuku vizsgák. Puff. Valahogy így hallatszott. Elkezdtünk érdeklődni. Jártunk tanárrol tanárra. Beszéltünk. Telefonáltunk E-maileket küldtünk. Minden felőlről negatív válaszokat kaptunk. Egy hét , folyamatos visszautasítások sorozatából állt. Annyit probáltunk még tenni, Z tervként, hogy minden tanárt külön megkértünk arra, legalább annyit segítsenek, hogy jövőre ne kelljen bejárni szeminárokra,  a szeminárjegy megmaradjon, s hogy  csak a  vizsgákat kelljen majd leadni. Egyesek igent mondtak erre. De...  Kedd volt az a nap, amikor még pont egy hetünk volt indulás előtt.  Szeminár végén bejön egy csaj a terembe, hogy intézkedjünk gyorsan, mert a tanárok addig egyezkedtek a konzulokkal, amíg beleegyeztek hogy hamarább leadjuk a vizsgákat, az összeset 2 nap alatt. (Elég sok diákrol volt szó, sokan mentünk egy dátumon az egyetemről, évfolyamtársak) Pff. Megkönnyebbülést, örömöt éreztem? Messze nem. Feszültséget, nyugtalanságot, pánikot. Talán jobban örültem volna, ha minden marad a régi terv szerint.. Hogy leszek én képes szembenézni ezzel az egésszel? A bizonytalanság, és sok tennivaló mellett nemigazán készültem a vizsgákra. Csak egy kicsit, ami szinte semmire nem volt elég. Tehát kedden megtudtam, hogy mégis vizsgázhatok. Másik kedden már Pesten kellett legyek a reptéren. Egy végetnemérő folyosó is végetérőbbnek tűnt mint az a hét akkor nekem.. Visszanézve, nem is tudom hogy voltam képes mindent megoldani hét nap alatt. Leirom néhány mondatba, mert én se akarom elfelejteni . Előszöris, az a keddi nap azzal telt el, hogy az egyetemen intézkedtünk, beszéltünk a tanárokkal. Értesítettük a többieket. Néhányszor még a céghez is elkellett menjek. Papirokat intéztem. A fülhallgatóm elromlott, 3szor kellett utánajárjak.  2szer Zorilor, egyszer Polus. Csak egy nyomorult fülhallgatóért, amit végül nem is tudtak kicserélni, visszaadták a pénzt. Hú de örültem hogy annyit jártam. Miért? Semmiért. Utazó táskát vettem. Paulának azon a héten szülinapja volt, ajándékot kellett vegyek neki. Gondolom nem kell ecseteljem, az ajándékvásárlás minő mennyiségű időt ígényel. Még akkor is, ha már tudod hogy mi az, amit venni akarsz. 18. szülinapját ünnepelte, s antikváriumokból 18 Paulastílusú könyvet vettem neki. Igen, idő. Aztan haza mentem egy napot, ünnepelni, felköszönteni, odaadni neki azt, amit óriási szeretettel „készítettem”.  2 projektet kellett leadjak azon a héten, amikhez akkor kezdtem hozzászagolni. 2 projekt, 2 nap. Vasárnap ismét haza kellett menjek, Zilahra, hogy elköszönjek a gyülekezettől, és az otthoniaktól. Néhány órás búcsuzkodást terveztem, egy napos lett belőle. Pakolnom kellett. Listát írni. Mindent bevásárolni. Készülődni. És persze, tiszába voltam vele, hogy ezt mind úgy kell tegyem, hogy nincs visszaút. Nem telefonálhatok, csak úgy haza, vagy Kolozsvárra, hogy áááá, otthonfelejtettem valamit, majd hozd haza nekem kérlek. Nem.. Teljesen félre kellett tegyem a futriságomat. Amit alapból nehéz volt, s amit a körülmények mégnehezebbé tettek. Pakolni, úgy pakolni, hogy amikor majd kilépek a lakásból,  teljesen kész legyek a költözésre, s amikor feljönnek Kolozsvárra a cuccaim után, csak bepakolni kelljen mindent az autóba. Közbe egész héten bejárni egyetemre, projekteket leadni, bemutatni, utolsó parciálisokat megírni, azokra kicsit tanulni. A lányokkal a lakásból is időt kellett töltsek. Sok adminisztratív dolgok, lakás, bér, pénz, elosztás, hogy lesz nyáron, hogy lesz jövőre, és satöbbi.  Közbe találkoznom is kellett emberekkel,  ami szintén, időígényes, de minőségi idő-s volt.  Visszaemlékezve , ezek a nagy dolgok amik eszembjutnak. A sok kicsik is sok kicsi idő sokra ment, de azokat már nem érdemes megemlíteni.  Jaaaaaa és perszeeeeee....emellett még tanulni a vizsgákra...  Ezt mind egy hét alatt. Nem tudom így olvasva mennyire tűnik szőrnyűnek, de átélni az volt. Emlékszem az érzésre, arra hogy végre fellélegezhettem amikor kijöttem az utolsó vizsgáról, s tudtam, hogy még csak néhány óra, és indulok. Akik átéltek egy szessziót, azok tudják a legjobban miről beszélek. Napok kellenek egy viszonylag sikeres eredményhez, egy vizsgára. Nekem durván 2 napom volt 4 nagy vizsgára. És ez volt a legnehezebb félév, tantárgyak, vizsgák ezen az egyetemen.  A négyből egy nem sikerült. De így is, csodának tartom azt, hogy 2 nap elég volt ahhoz hogy 3at átmenőre megírjak. Nehéz volt nagyon. Állandóan azzal a gondolattal bátorítottam magam, hogy egyszer minden véget ér. Ahogy a jó dolgok egyszer biztos, mindig véget érnek, úgy hátha, a rossz dolgok is. Álmatlan éjszakák, nyugtalanság, és stressz borította hét után, egyszer csak.. véget ért...
És most, visszanézve, csak ennyit mondhatok : Totally Worth It... :)

2012. június 19., kedd

Kicsi lépés az emberiségnek, de nagy lépes Az embernek



Már akkor tudtam, hogy én valahol messze dolgozni akarok, ismétlem : valahol messze akarok dolgni (más hangsúly, más értelem), amikor még nem is tudtam hogy akarok. Paradoxon? Igen, az. Első évben, megfordult néhányszor a fejembe a lehetőség, már akkor tudtam hogy akarom, de nem éreztem azt, hogy akkor annak lenne az ideje. Előjött az akarat, de erősebb volt a vágy. Hogy talán életem utolsó nyarát otthoni környezetben, táborokkal akarom eltölteni. Így készültem rá egész évben. Végül semmi sem úgy alakult ahogy szerettem volna. Se az otthoni környezet, se tábor, se nyár. Egy jó dolog történt, mégis dolgoztam egész nyáron. Az összejött, habár nem volt tervbe. Csak nem mentem messze. De erről már nincs mit írnom, ez már lejárt történet. Elkezdtem a második évet. Akkor már biztos voltam benne, annyira elhatároztam a fejembe hogy megcsinálom, hogy megvoltam győződve afelől, hogy megyek. Igen, megyek. De egy gond volt, nem akartam egyedül menni. Nem azért mert féltem volna, vagy valami hasonló, de amit tudtam hogy átfogok élni, nem akartam nem megosztani valakivel nap mint nap. Így elkezdtem érdeklődni a baráti körömben, hogy ki az aki ezt az utat bevállalná velem. Óóó...nem volt gond, akadtak emberek, sokan mondták hogy jönnek, jönnének. Aztán amikor arra került sor, hogy tenni is kell valamit az ügyért, nem csak beszélni róla, mindenki visszamondta, meghátrált. Haragudtam az emberekre. Hogy történhet mindig ez, hogy elméletileg mindig mindenben benne vagyunk, de amikor lépni is kéne, akkor mintha az átlátszó fal megátlátszóbb lenne? Ideges voltam, és csalódott. De nem volt mit lovagoljak a témán, az ídőm fogyott, lépnem kellett tovább. Kerestem , érdeklődtem, kérdezősködtem. A "tenni" fázisba már nemigazán kaptam bajtársakat. Az évfolyamtársnőmet is (aki egyben már barátnőm is) akit tudtam hogy nem csak beszélne hanem tenne is megkérdeztem. Minden szó nélkül jött volna, többször is említette már a szüleinek hogy menne még mielőtt én kérdeztem volna, de határozottan kijelentették hogy nem fogják elengedni. Így teltek a napok, már félév vége volt, s akkorra nagyjából már mindenki, nemhogy az iratokkal rendbe volt, de már azt is tudták hogy hova mennek dolgozni. Érdeklődtem itt-ott, de mindenki azt mondta, hogy már túl késő elkezdeni ezt az egészet. Nagyon akartam. Nagyon akartam elmenni, messze, messze.. nagyon. Egyáltalán nem voltam elkeseredve, mert annyira elhatároztam hogy megcsinalom, hogy tudtam: meglesz. Egyszerűen csak nem tudtam hogy hogyan. Aztán elkezdtem imádkozni is ezért. Rá 3 napra vége volt a szessziónak. Úton voltam hazafele (Zilah), amikor a kétágú templom előtt bevillant egy ötlet. Hívjam fel Cristinát (az évfolyamtársnőmet az egyetemről), mégegyszer próbáljak nála szerencsét, utolsó esélyként. Tíz : 45 volt, 11-től tudtam vizsgázik. Vacilláltam, hívjam ne hívjam, zavarjam ne zavarjam. Felhívtam. Megkérdeztem megint, nem-e akarna mégis jönni Amerikába dolgozni. Ő megint csak a szokásosat válaszolta hogy de igen, nagyon menne, de a szülei nem engedik. De azt mondta, mégegyszer felhívja őket. 2 perc múlva visszahívott, s mind a ketten megvoltunk lepve a hír felől, amit külön-külön a vonal másik feléről hallottunk... Mind a ketten levoltunk sokkolva. Most mi történik? Egy éven keresztül Nem-et mondtak, most 15 másodperc alatt Igennel válaszolnak? Ő elment vizsgázni. Én haza, a lakásba, hogy letegyem a cuccaimat. Telefonáltam, hogy vágülis csak néhány nap múlva megyek haza. 1kor találkoztunk, bejártuk a cégeket, s másik nap már alá is írtuk a szerződést. Igen, úgy irtuk alá, hogy szinte semmi munka nem volt ami közül választhattunk volna. Mégis, ezis, csoda módján alakult ki, ahogy itt vagyunk ahol vagyunk. A legjobb munka, nagy fizetéssel. Nemhiába írja a Biblia : az elsőkből lesznek az utolsók, s az utolsókból elsők...

2012. június 16., szombat

Lezárult életem legszebb 4 hónapja. Az elkövetkezendő 4, remélem csak felülmúlni tudja az elmúlt 4-et... :)

2012. április 19., csütörtök

Végre "takarítottam" a szobámban... :)

2011. december 17., szombat

Önéletrajz



Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is – álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: – Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.
Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.
Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom.
És ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.
Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: – s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.
És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok.
Mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, a nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.
A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív – már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben – fentről fénysugár.
Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se – látod,
hát hagyd – majd újra álmodom.

2011. augusztus 19., péntek

Mindig várunk valamit...

Mókuskerék. Ördögi kör. Én inkább azt mondom: egy valahol, valamikor végetérő sinusgörbe. Nagyon nehéz felérni a sinusgörbe tetejére. És milyen könnyü lecsúszni rajta...megse kell lökd magad, erőfeszitések nélkül, s észre sem veszed, hogy már lennt vagy. Mindig várunk valamit. A várás. A várás tölti ki az életünk minden napját, úgy gyerekként, mint felnőttként. Várunk...Várjuk hogy végre anyu hazavigyen az óvodából. Vagy épp elvigyen. Várjuk hogy felnőttek legyünk. Várjuk, hogy végre megszülessen a kistestvér. Várjuk, hogy végre megjöjjenek a vendégek. Várjuk, hogy végre 18 évesek legyünk. Várjuk, hogy kitudjuk pipálni a sofőrkönyvet is a "done" listán. Várjuk, hogy apu és anyu végre már ne parancsoljon nekünk. Várjuk a nyarat. Várjuk a telet. Várjuk a vakációt. Várjuk a sokatígérő tábort. Várjuk, hogy végre túllegyünk a szesszión. Várjuk, hogy kitegyék már a vizsgaeredményeket. Várjuk, hogy találkozzunk egy régnemlátott baráttal. Várjuk a különleges eseményeket. Várjuk a koncertet, amire már a jegy szinte megrothadt az asztalon. Várjuk a szülinapunkat. Várjuk a szeretteink szülinapját. Várjuk a régmegígért ajándékot. Várjuk, hogy végre megjelenjen az a régvárt a film a moziba. Várjuk a 2 hónapig szervezett "menjünk ki mán a városba" estét az osztálytársakkal. Várjuk hogy hazaérjünk, egy nehéz egyetemi hét után. Várjuk, hogy végre ránktaláljon a szőke herceg fehér lovon, vagy a Hófehérke alkatu tökéletes lány. Várjuk, hogy megkérjék a kezünk. Vagy hogy igent mondjanak. Várjuk az esküvőnket. Várjuk, hogy kezünkbe foghassuk Isten legnagyobb áldását. Várjuk, hogy kivehessük a szabadságot. És várjuk, és várjuk, és várjuk... Olyan jó azt mondani, :"alig várom már, hogy ez és az és amaz..." vagy - még csak ennyi nap van háááátraaaaa. Ez a szó éltet minket. Várjuk. Olyan jó várni valamit, valamit ami feldobja a sokszor színtelen és száraz sinusgörbét... Még egy kicsi és... Már alig várjuk hogy teljenek a napok, repüljön gyorsabban az idő, csak legyünk már ott, ott fenn a csúcson... Rendeltem egy festményt. És most azt várom. Várom. Nagyon várom. Ha az meglesz, nem tudom majd mit várok... Talán egy újabb festményt...

2011. július 20., szerda

Kedves románia,

            nagyon rég nem írtam már neked levelet. Elsősorban elszeretném mondani, hogy én nagyon jól vagyok, jól alakulnak a dolgaim, de a legjobban annak örülök, hogy nyári munkahelyet is kaptam (természetesen hála a franciáknak, nem neked). A családdal is minden rendben, egyre érdekesebben alakulnak a dolgaink.
            Különösen egy esetet szeretnék most így rövidesen megosztani veled, ugyanis te voltál az első akire gondoltam amikor ez megtortént velem, velünk. Péntek este felhívtak telefonon, hogy nem megyünk-e szombat reggel Hajduszoboszlóra strandra. Dehogynem megyünk- válaszoltam én. Szombat délbe már ott is voltunk. [.......] és végre megtaláltuk a helyet ahova letelepedtünk. Mindegyik nem a saját útján, Heni Szőke és én elindultunk a női mosdó, öltöző fele. Félúton eszünkbejutott hogy egyikünknél sincs papírzsepi. Ugyebár ez megszokott dolog, ha wc-re kell menni valahova, (az otthonon kívül) kell vinni pézsét is. Visszafordultunk. A többiek otthagyták az autóba, csak nalam volt még egy fél csomag. Nagy sor volt a budin, elég időnk volt körülnézni. Majd kiürült 2, s pont a mi sorunk jött. Mielőtt bementünk volna, eszünkbejutott hogy nem osztottuk el a pézsét. Természetesen nagy sor volt mögöttünk, de nem baj, ez létfontosságu. Egyet nekem, egyet neki, hogy még maradjon neked is. Ezután nem tudtuk miért néznek olyan furán ránk a nők, lányok, akik mögöttünk várakoztak. Miután becsuktuk magunk után az ajtót, rájöttünk hogy miért. VOLT WC PAPÍR! Elfelejtettük, hogy nem romániába vagyunk... ooopsz. Vajon ez a mi szégyenünk, vagy a tied?
            Remélem nem untattalak azzal hogy elmeséltem neked ezt az esetet. Tudod azt szokták mondani hogy az okos más kárán tanul, a buta még a magáén se. te inkább ezután legyél okos.  
                                                                                        Valamennyi szeretettel, rabszolgád, Júlia. 

2011. július 7., csütörtök

Ragaszkoda's

Hajnalodott, mire ágyba bújtunk. Már világos volt, és a madarak kellemes csicsergésével meglett az utolsó puzzle darab, ami egy búcsút ábrázolt. Többször mondták már nekem, hogy maradjak már egyszer fenn hajnalig, és hallgassam meg, ahogy a madarak faja óránként váltja fel egymást, mindig más dallamokkal. Egyszer se tettem. Kolozsvári életem apró örömeinek a „hab a tortán”-ja az volt, amikor éjjel forgolódtam az ágyban, nem tudtam elaludni. Sötét volt és csend. És akkor megszólalt...megszólalt a hab a tortán...:) Az a hang, az a sípszó, ami jelezte a vonat közeledtét. Beleremegett a csend, s a vonat csak fütyölt és fütyölt, nem törődve senkivel és semmivel. Még a visszhanja is megismertette magát az éjszakával...A lelkem mélyéig jólesett, ahogy ez a hang elmosódva, messziről megszólalt az éjszaka csendjében...ezt nem lehet így szavakbol megérteni, ezt átélni kell. Nappal is rengetegszer hallottam a vonat életjelző hangját, de akkor jelentéktelen volt. Elveszett a nagy forgatagban, a nagy rohanásban, a zajban... A csend, a sötét kihozta az értékét. Most több mint valószínü, hogy azt gondolod magadba: nem lehetsz Júlia ennyire gyermek, hogy ilyensmiken „fennakadsz”. De igen. Ez vagyok én. Apróságok. Amik mellett az emberek szemrebbenés nélkül továbbmennek, nekem azok mellett rebben meg a szemem...


Azt hittem hogy rugalmas vagyok. Könnyen alkalmazkodok, és könnyen tudok egyről a kettőre lépni. Hogy nem ragaszkodok annnyira dolgokhoz, emberekhez. De azon a hajnalom rájöttem...hogy görcsösen tudok ragaszkodni...

2011. május 15., vasárnap

Egy perc értéke...


Hogy lemérd, mennyit ér egy év, kérdezz meg egy egyetemistát, aki elbukott a vizsgáin.
Hogy lemlérd, mennyit ér egy hét, kérdezz meg egy hetilap szerkesztőit.
Hogy lemérd, mennyit ér egy nap, kérdezz meg valakit, aki február 29.-én született.
Hogy lemérd, mennyit ér egy óra, kérdezd meg a szerelmeseket, akik alig várják a találkozást.
Hogy lemérd mennyit ér egy perc, kérdezz meg egy utast, aki lekéste a vonatot.
Hogy lemérd mennyit ér egy másodperc, kérdezz meg egy autóvezetőt, aki elkerült egy balesetet.
Hogy lemérd mennyit ér egy ezredmásodperc, kérdezz meg egy atlétát, aki ezüstérmet nyert az olimpián.
Hogy lemérd mennyit ér egy élet, kérdezd meg magadtól, mit érzel amikor valakit elveszítessz.
Mert mi az élet? Évek, hónapok, hetek, napok, órák, másodpercek sorozata. Értékeld annál inkáább, minél többet töltessz a szeretteiddel! És ne feledd: az idő senkit nem vár.
A tegnap már történelem.
A holnap még jövő.
A MA, ajándék Istentől !

2011. március 30., szerda

Samsara-egy új világ

Hetfő este 6tól 8ig angol órám van. A tanárnő azzal fogadott minket, hogy egy teázóban fogjuk tartani az órát, s elvisz minket egy vagány helyre. Egy sima teázó, nem lehet nagy dolog.-gondoltam magamban. De amikor beléptünk, WOW...csak ennyit tudtunk mondani... Nem győztük eleget köszönni a tanárnőnek "óra" végén, hogy megmutatta nekünk azt a helyet...Nem szabad Kolozsváron olyan egyetemista legyen, aki nem járt még ott! Tegnap este a szobatársnőimet is elvittem oda...szó nélkül maradtak. Egyszerüen olyan volt, mintha egy más világon lettünk volna...azt csináltunk amit akartunk, nem zavart senki, kifeküdtünk, s néha csendben csupán csak hallgattuk a legkülönlegesebb zenét, amit valaha hallottunk...Felfoghatatlan érzésekbe volt részünk...Rossz volt kilépni az ajtón...mert jó volt érezni, hogy bármi volt is, megnyugodtunk, lenyugodtunk, és jól éreztük magunkat. A google-n találtam néhány képet a helyről, amely természetesen nem adja vissza a hangulatát, de egy kis izelitőnek elmegy..http://designocalm.com/samsara-chill-out-teahouse-cluj/ . Rengteg érdekességet és élményt mondhatnák, mesélhetnék még a teázórol, de inkább tapasztalni kell, mint olvasni róla. Én szivesen megyek el veled egy teára :)