Ragaszkoda's

Hajnalodott, mire ágyba bújtunk. Már világos volt, és a madarak kellemes csicsergésével meglett az utolsó puzzle darab, ami egy búcsút ábrázolt. Többször mondták már nekem, hogy maradjak már egyszer fenn hajnalig, és hallgassam meg, ahogy a madarak faja óránként váltja fel egymást, mindig más dallamokkal. Egyszer se tettem. Kolozsvári életem apró örömeinek a „hab a tortán”-ja az volt, amikor éjjel forgolódtam az ágyban, nem tudtam elaludni. Sötét volt és csend. És akkor megszólalt...megszólalt a hab a tortán...:) Az a hang, az a sípszó, ami jelezte a vonat közeledtét. Beleremegett a csend, s a vonat csak fütyölt és fütyölt, nem törődve senkivel és semmivel. Még a visszhanja is megismertette magát az éjszakával...A lelkem mélyéig jólesett, ahogy ez a hang elmosódva, messziről megszólalt az éjszaka csendjében...ezt nem lehet így szavakbol megérteni, ezt átélni kell. Nappal is rengetegszer hallottam a vonat életjelző hangját, de akkor jelentéktelen volt. Elveszett a nagy forgatagban, a nagy rohanásban, a zajban... A csend, a sötét kihozta az értékét. Most több mint valószínü, hogy azt gondolod magadba: nem lehetsz Júlia ennyire gyermek, hogy ilyensmiken „fennakadsz”. De igen. Ez vagyok én. Apróságok. Amik mellett az emberek szemrebbenés nélkül továbbmennek, nekem azok mellett rebben meg a szemem...

Azt hittem hogy rugalmas vagyok. Könnyen alkalmazkodok, és könnyen tudok egyről a kettőre lépni. Hogy nem ragaszkodok annnyira dolgokhoz, emberekhez. De azon a hajnalom rájöttem...hogy görcsösen tudok ragaszkodni...