Kicsi lépés az emberiségnek, de nagy lépes Az embernek

Már akkor tudtam, hogy én valahol messze dolgozni akarok, ismétlem : valahol messze akarok dolgni (más hangsúly, más értelem), amikor még nem is tudtam hogy akarok. Paradoxon? Igen, az. Első évben, megfordult néhányszor a fejembe a lehetőség, már akkor tudtam hogy akarom, de nem éreztem azt, hogy akkor annak lenne az ideje. Előjött az akarat, de erősebb volt a vágy. Hogy talán életem utolsó nyarát otthoni környezetben, táborokkal akarom eltölteni. Így készültem rá egész évben. Végül semmi sem úgy alakult ahogy szerettem volna. Se az otthoni környezet, se tábor, se nyár. Egy jó dolog történt, mégis dolgoztam egész nyáron. Az összejött, habár nem volt tervbe. Csak nem mentem messze. De erről már nincs mit írnom, ez már lejárt történet. Elkezdtem a második évet. Akkor már biztos voltam benne, annyira elhatároztam a fejembe hogy megcsinálom, hogy megvoltam győződve afelől, hogy megyek. Igen, megyek. De egy gond volt, nem akartam egyedül menni. Nem azért mert féltem volna, vagy valami hasonló, de amit tudtam hogy átfogok élni, nem akartam nem megosztani valakivel nap mint nap. Így elkezdtem érdeklődni a baráti körömben, hogy ki az aki ezt az utat bevállalná velem. Óóó...nem volt gond, akadtak emberek, sokan mondták hogy jönnek, jönnének. Aztán amikor arra került sor, hogy tenni is kell valamit az ügyért, nem csak beszélni róla, mindenki visszamondta, meghátrált. Haragudtam az emberekre. Hogy történhet mindig ez, hogy elméletileg mindig mindenben benne vagyunk, de amikor lépni is kéne, akkor mintha az átlátszó fal megátlátszóbb lenne? Ideges voltam, és csalódott. De nem volt mit lovagoljak a témán, az ídőm fogyott, lépnem kellett tovább. Kerestem , érdeklődtem, kérdezősködtem. A "tenni" fázisba már nemigazán kaptam bajtársakat. Az évfolyamtársnőmet is (aki egyben már barátnőm is) akit tudtam hogy nem csak beszélne hanem tenne is megkérdeztem. Minden szó nélkül jött volna, többször is említette már a szüleinek hogy menne még mielőtt én kérdeztem volna, de határozottan kijelentették hogy nem fogják elengedni. Így teltek a napok, már félév vége volt, s akkorra nagyjából már mindenki, nemhogy az iratokkal rendbe volt, de már azt is tudták hogy hova mennek dolgozni. Érdeklődtem itt-ott, de mindenki azt mondta, hogy már túl késő elkezdeni ezt az egészet. Nagyon akartam. Nagyon akartam elmenni, messze, messze.. nagyon. Egyáltalán nem voltam elkeseredve, mert annyira elhatároztam hogy megcsinalom, hogy tudtam: meglesz. Egyszerűen csak nem tudtam hogy hogyan. Aztán elkezdtem imádkozni is ezért. Rá 3 napra vége volt a szessziónak. Úton voltam hazafele (Zilah), amikor a kétágú templom előtt bevillant egy ötlet. Hívjam fel Cristinát (az évfolyamtársnőmet az egyetemről), mégegyszer próbáljak nála szerencsét, utolsó esélyként. Tíz : 45 volt, 11-től tudtam vizsgázik. Vacilláltam, hívjam ne hívjam, zavarjam ne zavarjam. Felhívtam. Megkérdeztem megint, nem-e akarna mégis jönni Amerikába dolgozni. Ő megint csak a szokásosat válaszolta hogy de igen, nagyon menne, de a szülei nem engedik. De azt mondta, mégegyszer felhívja őket. 2 perc múlva visszahívott, s mind a ketten megvoltunk lepve a hír felől, amit külön-külön a vonal másik feléről hallottunk... Mind a ketten levoltunk sokkolva. Most mi történik? Egy éven keresztül Nem-et mondtak, most 15 másodperc alatt Igennel válaszolnak? Ő elment vizsgázni. Én haza, a lakásba, hogy letegyem a cuccaimat. Telefonáltam, hogy vágülis csak néhány nap múlva megyek haza. 1kor találkoztunk, bejártuk a cégeket, s másik nap már alá is írtuk a szerződést. Igen, úgy irtuk alá, hogy szinte semmi munka nem volt ami közül választhattunk volna. Mégis, ezis, csoda módján alakult ki, ahogy itt vagyunk ahol vagyunk. A legjobb munka, nagy fizetéssel. Nemhiába írja a Biblia : az elsőkből lesznek az utolsók, s az utolsókból elsők...