Egy hét

Amikor a június 13.át választottuk dátumnak, tudtuk hogy épphogy csak belekóstolunk a szesszióba. De mivel az előző években nem volt gond a vizsgákkal, hamarább le lehetett adni őket, hát persze, hogy mi is leadjuk hamarább. Ha már megyünk, hát akkor menjünk! Aztán indulás előtt 2 héttel új törvényt hoztak be : csakis betegség, vagy Erasmus esetén, kihangsúlyozva, hogy Work and Travel esetén nuku vizsgák. Puff. Valahogy így hallatszott. Elkezdtünk érdeklődni. Jártunk tanárrol tanárra. Beszéltünk. Telefonáltunk E-maileket küldtünk. Minden felőlről negatív válaszokat kaptunk. Egy hét , folyamatos visszautasítások sorozatából állt. Annyit probáltunk még tenni, Z tervként, hogy minden tanárt külön megkértünk arra, legalább annyit segítsenek, hogy jövőre ne kelljen bejárni szeminárokra,  a szeminárjegy megmaradjon, s hogy  csak a  vizsgákat kelljen majd leadni. Egyesek igent mondtak erre. De...  Kedd volt az a nap, amikor még pont egy hetünk volt indulás előtt.  Szeminár végén bejön egy csaj a terembe, hogy intézkedjünk gyorsan, mert a tanárok addig egyezkedtek a konzulokkal, amíg beleegyeztek hogy hamarább leadjuk a vizsgákat, az összeset 2 nap alatt. (Elég sok diákrol volt szó, sokan mentünk egy dátumon az egyetemről, évfolyamtársak) Pff. Megkönnyebbülést, örömöt éreztem? Messze nem. Feszültséget, nyugtalanságot, pánikot. Talán jobban örültem volna, ha minden marad a régi terv szerint.. Hogy leszek én képes szembenézni ezzel az egésszel? A bizonytalanság, és sok tennivaló mellett nemigazán készültem a vizsgákra. Csak egy kicsit, ami szinte semmire nem volt elég. Tehát kedden megtudtam, hogy mégis vizsgázhatok. Másik kedden már Pesten kellett legyek a reptéren. Egy végetnemérő folyosó is végetérőbbnek tűnt mint az a hét akkor nekem.. Visszanézve, nem is tudom hogy voltam képes mindent megoldani hét nap alatt. Leirom néhány mondatba, mert én se akarom elfelejteni . Előszöris, az a keddi nap azzal telt el, hogy az egyetemen intézkedtünk, beszéltünk a tanárokkal. Értesítettük a többieket. Néhányszor még a céghez is elkellett menjek. Papirokat intéztem. A fülhallgatóm elromlott, 3szor kellett utánajárjak.  2szer Zorilor, egyszer Polus. Csak egy nyomorult fülhallgatóért, amit végül nem is tudtak kicserélni, visszaadták a pénzt. Hú de örültem hogy annyit jártam. Miért? Semmiért. Utazó táskát vettem. Paulának azon a héten szülinapja volt, ajándékot kellett vegyek neki. Gondolom nem kell ecseteljem, az ajándékvásárlás minő mennyiségű időt ígényel. Még akkor is, ha már tudod hogy mi az, amit venni akarsz. 18. szülinapját ünnepelte, s antikváriumokból 18 Paulastílusú könyvet vettem neki. Igen, idő. Aztan haza mentem egy napot, ünnepelni, felköszönteni, odaadni neki azt, amit óriási szeretettel „készítettem”.  2 projektet kellett leadjak azon a héten, amikhez akkor kezdtem hozzászagolni. 2 projekt, 2 nap. Vasárnap ismét haza kellett menjek, Zilahra, hogy elköszönjek a gyülekezettől, és az otthoniaktól. Néhány órás búcsuzkodást terveztem, egy napos lett belőle. Pakolnom kellett. Listát írni. Mindent bevásárolni. Készülődni. És persze, tiszába voltam vele, hogy ezt mind úgy kell tegyem, hogy nincs visszaút. Nem telefonálhatok, csak úgy haza, vagy Kolozsvárra, hogy áááá, otthonfelejtettem valamit, majd hozd haza nekem kérlek. Nem.. Teljesen félre kellett tegyem a futriságomat. Amit alapból nehéz volt, s amit a körülmények mégnehezebbé tettek. Pakolni, úgy pakolni, hogy amikor majd kilépek a lakásból,  teljesen kész legyek a költözésre, s amikor feljönnek Kolozsvárra a cuccaim után, csak bepakolni kelljen mindent az autóba. Közbe egész héten bejárni egyetemre, projekteket leadni, bemutatni, utolsó parciálisokat megírni, azokra kicsit tanulni. A lányokkal a lakásból is időt kellett töltsek. Sok adminisztratív dolgok, lakás, bér, pénz, elosztás, hogy lesz nyáron, hogy lesz jövőre, és satöbbi.  Közbe találkoznom is kellett emberekkel,  ami szintén, időígényes, de minőségi idő-s volt.  Visszaemlékezve , ezek a nagy dolgok amik eszembjutnak. A sok kicsik is sok kicsi idő sokra ment, de azokat már nem érdemes megemlíteni.  Jaaaaaa és perszeeeeee....emellett még tanulni a vizsgákra...  Ezt mind egy hét alatt. Nem tudom így olvasva mennyire tűnik szőrnyűnek, de átélni az volt. Emlékszem az érzésre, arra hogy végre fellélegezhettem amikor kijöttem az utolsó vizsgáról, s tudtam, hogy még csak néhány óra, és indulok. Akik átéltek egy szessziót, azok tudják a legjobban miről beszélek. Napok kellenek egy viszonylag sikeres eredményhez, egy vizsgára. Nekem durván 2 napom volt 4 nagy vizsgára. És ez volt a legnehezebb félév, tantárgyak, vizsgák ezen az egyetemen.  A négyből egy nem sikerült. De így is, csodának tartom azt, hogy 2 nap elég volt ahhoz hogy 3at átmenőre megírjak. Nehéz volt nagyon. Állandóan azzal a gondolattal bátorítottam magam, hogy egyszer minden véget ér. Ahogy a jó dolgok egyszer biztos, mindig véget érnek, úgy hátha, a rossz dolgok is. Álmatlan éjszakák, nyugtalanság, és stressz borította hét után, egyszer csak.. véget ért...

És most, visszanézve, csak ennyit mondhatok : Totally Worth It... :)